2015. szeptember 2., szerda

105.rész + Epilógus

Lola

   Túl voltunk egy nagyon érdekes és nem mindennapi múzeum látogatáson. Még mindig hihetetlen volt számomra, amit ott láttam. Persze, az ember nap mint nap látja és hallja, hogy Cristiano mennyire tehetséges játékos, de így egyben látni mindazt, amit elért, mindenkit meglepett. A portugál jó házigazdához híven meghívott minket ebédelni, majd később - egy kisebb idegenvezetés után, ami majdnem tömeghisztériába torkollott a szurkolók miatt - vacsorázni is. Jókedvűen bár kissé idegesen tértünk vissza a szállodánkba, ahol a szobájukba zavartam a jónépet. Szerettem volna, ha rendesen kipihenik magukat a döntőre. Furcsa volt, hogy két madridi csapat csap össze, mégis utaznunk kellett, egészen Lisszabonig.
Már mindenki aludt, amikor kisétáltam a hotel erkélyére. Az alvós mezemben és rajta egy köntösben csodáltam az éjszakai város látképét. Lágy szellő lobogtatta meg rajtam a ruhadarabot, de nem fáztam, mert közeledvén május végéhez, már melegek voltak az éjszakák. Elgondolkodva figyeltem az utcákon sétáló embereket.
 - Miért nem alszol? - könyökölt mellém Zidane hirtelen.
 - És te? - kérdeztem vissza kapásból, de nem néztem rá.
 - Ideges vagy - állapította meg.
 - Jól látod - bólintottam, majd összébb húztam magamon a köntöst.
 - Nincs miért. Te mindent megtettél azért, hogy itt legyünk. A holnapi nap a fiúkon múlik, hogy mennyire tudták átvenni azt, amit egész szezon alatt tanítottál nekik.
 - Tudom, csak... - sóhajtottam fel, mert nehéz lett volna megmagyarázni anélkül, hogy el ne szóljam magam.
 - Ez az utolsó meccsed és szeretnéd, ha jól sikerülne.
 - Honnan tudod? - kaptam fel a fejemet.
 - Florentino elmondta. Ne legyél rá mérges - simított végig a vállamon. - Én is elmegyek.
Ijedten néztem rá. Az nem lehet, hogy mindketten magukra hagyjuk a csapatot.
 - Hová? - csuklott el a hangom.
 - Nyugi, csak a Castillába. Tudod, hogy a Madrid az én családom - mosolyodott el. - Lassan nekem is meglesz az edző papírom és akkor már én is taníthatom a fiúkat - nézett maga elé.
 - Jó leszel benne - biztosítottam róla, mert tudtam, hogy nála jobbat keresve sem lehetne találni.
 - A legjobbtól tanultam, tőled - vigyorgott rám, majd elkomolyodott. - Tényleg sokat segítettél. Megmutattad, hogy az ember igenis elérheti az álmait, ha akarja és küzd értük.
 - Hiányozni fogsz - meredtem magam elé és csak arra eszméltem, hogy két erős kar fonódik körém.
 - Te is nekem kislány - puszilt a hajamba.
Percekig álltunk az erkélyen némán és próbáltunk erőt gyűjteni a másikból egy új életre.
 - Menjünk aludni - terelt be egy idő után a szobába. - Holnap, illetve ma - nézett a digitális órára - nehéz napunk lesz. Meg kell nyernünk a Tizediket és aztán egész éjjel ünnepelnünk kell.
 - Örülök, hogy legalább egyikünk ilyen derűsen látja a dolgokat - húztam el a számat, miközben bebújtam a takaró alá. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire fáradt vagyok. Ahogy letettem a fejemet a párnámra, már csukódtak is le a szemeim. Mielőtt átadtam volna magam a jótékony alvásnak, még hallottam a francia biztató szavait.
 - Higgy magadban Lola és bízz a fiúkban.


  A másnap délelőtt maga volt a pokol. Millió kérdésre kellett válaszolnunk. Utáltam a sajtótájékoztatókat, főleg ha a matracosokkal kellett megütköznünk, mert ilyenkor a hiénák karmai is élesebbek voltak és olyan dolgokat is boncolgattak, aminek semmi köze nem volt az esti döntőhöz.
Hatalmas sóhajjal a számon álltam meg az öltöző közepén és végig néztem a fiúkon. Először volt az, hogy nem tudtam mit mondani. Láttam az arcukon, hogy idegesek és ők is annyira szeretnék megnyerni a mai meccset, mint én. Nem akartam még jobban felhúzni az agyukat, így csak rájuk mosolyogtam és kinyögtem ami először a számra jött.
 - Meglesz - bólintottam, majd intettem, hogy indulás van. Jóleső érzés volt látni, ahogy biztatva megölelték egymást. Mielőtt kiléptek volna az ajtón, mindegyikük megpuszilt, én pedig sok szerencsét kívántam nekik. Sergio nem csak puszit adott, hanem magához is ölelt, majd a hajamba suttogott.
 - Megcsináljuk.
 - Tudom - néztem a szemeibe, amikből sugárzott felém a szomorúság. Kezemmel önkéntelenül simítottam végig szakállas arcán, mire ő belecsókolt a tenyerembe, majd elindult a többiek után.
 - Én is akarom a szerencse puszimat - húzott be az ajtón Cris, hogy a folyosón őgyelgők ne láthassanak. Ajkait keményen az enyémekre nyomta, majd egy fergeteges csókban részesített. Úgy csókolt, hogy azt hittem az összes levegőt kiszívja belőlem. Mikor elengedett, széles vigyorra húzta a száját. - Azt hiszem ez elég lesz a győzelemre - nyomott még egy utolsó puszit a számra majd magamra hagyott.
 Vettem néhány mély levegőt és próbáltam kitisztítani a fejemet. Muszáj voltam beismerni magamnak, hogy Crisnek sikerült teljesen megnyugtatnia. Mosollyal a szám szélén indultam el a stábommal a kispadhoz. Az ajtóban kezet fogtam Choloval, majd felnéztem a lelátókra. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. Először nyílalt belém a gondolat, "mi lesz ha nem sikerül"? Rengeteg embernek fogunk csalódást okozni. Szemeimet elfutották a könnyek. Zizu észrevette, hogy valami nem oké, így belém karolt és a helyemre vezetett.
 - Ne most omolj össze! Majd a kupával a kezedben megteheted - vette az arcomat a kezei közé és homlokon csókolt. A feszültség amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is belőlem.
 - Kösz - eresztettem meg felé egy hálás mosolyt.
 - Szívesen, máskor is.
A himnuszok alatt végig néztem a két csapaton és a szemem megakadt valakin. Kérdőn fordultam a francia felé.
 - Nem arról volt szó, hogy Costa sérült?
 - De - kapta fel a fejét Zidane is a játékosra.
 - Akkor mégis mit keres a kezdőben?
 - Nem tudom, de ez nem jó hír nekünk - húzta el a száját.
 - Karim bírni fogja? - fordultam most Pirri felé.
 - Megkapta a fájdalomcsillapító injekcióját, úgyhogy igen, de mondtam neki, hogy szóljon azonnal, ha csere kell.
 - Oké - bólintottam és újra a pályának szenteltem a figyelmemet.
Figo kihozta a kupát, aminek a látványától hatalmasat dobbant a szívem. Kell! Csak ez dobolt az agyamban és csak erre tudtam gondolni. Aztán az ilyenkor szokásos nyitótánc és a BL. himnusz eléneklése után meghallottuk végre a kezdő sípszót. Azonnal látszott, hogy az ellenfél arra pályázik, hogy vagy lesérüljenek vagy elboruljon az agyuk és piros lapot kapjanak a mi játékosaink, de ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. A kilencedik percben viszont olyan történt, amire egyikünk sem számított. Diego Costát le kellett cserélni. Úgy látszik, még sem épült fel teljesen. Simeone arcán látszott, hogy ő sem kalkulálta bele ezt a korai, kényszerű cserét. De hiába könnyebbültünk meg mi a kispadon, ha a csapat nagyon nehezen talált magára a pályán. Olyannyira nem érezték a játékot, hogy a harminchatodik percben Godin megszerezte a vezetést. Sajnos ebben a gólban Iker nyakig benne volt. Láttam a kapuson, hogy kezdi elveszíteni a fejét, így ő volt az első, akivel a félidő lefújása után beszéltem.
 - Oké, vegyél mély levegőt - fogtam meg a vállait. - Így, és most ürítsd ki a fejedet.
 - Nem megy - nézett rám bánatosan.
 - De igen - csattantam fel, mire többe is ránk kapták a fejüket.
 - Hibáztam - nyögte ki.
 - Na és? Mindenki hibázik néha. Azért vagyunk csapat, hogy ezt kijavítsuk. Mindenki meg fogja tenni ami tőle telik. Te is - néztem rá szúrósan.  - Te vagy a legjobb, menni fog - paskoltam meg a vállát, majd otthagytam, átadva a terepet Sergionak. Gyorsan kiosztottam még néhány taktikai tanácsot és felhívtam a figyelmüket, hogy kerüljék a provokációkat, mert abból nagyon hamar szarul jöhetünk ki.
  Ha az első félidőre azt gondoltam, hogy kemény volt, akkor a másodikra nem volt szó, mert az ellenfél úgy gyűjtögette a sárga lapokat, mint kisiskolás a piros pontot. Rengeteg lövésünk volt, de a szerencse nem állt mellénk, mert egy sem végezte a kapuban. Az utolsó tíz percben annyira toltuk az Atleticot, hogy a mi félpályánkon nem is volt labda. Győzni akartunk, de az idő ellenünk dolgozott. Ahogy lassan kihunyt nálunk a remény, úgy kezdett nőni a másik csapat arca. Folyton a kijelzőt bámulták, hogy mennyi idejük van még. A bíró öt perc ráadást ítélt, ami miatt Simeone háborogni kezdett.
 Észre sem vettem, de hullani kezdtek a szememből a könnyek. Sirattam a fiúkat, a kupát és mindent, amit ez a csapat jelentett nekem. Lehunytam a szemeimet és fohászkodni kezdtem, hogy méltó módon tudjak búcsúzni és úgy látszik az imám meghallgattatott, mert Luka szögletéből Sergio egy csodálatos fejessel kiegyenlített. 92:48 ezt a számot senki nem fogja elfelejteni egy jó darabig. Sese rám mutatott, hogy ezt nekem és csakis nekem lőtte. A szurkolók újra erőre kaptak és a boldogságtól szinte megrészegülve éltették a csapatot. Ahogy letelt a hosszabbítás, a fiúk azonnal az öltözőbe siettek. Iker úgy csüngött Sergio nyakán, mint egy óvodás és összevissza csókolta a védő arcát.
 - Oké fiúk - néztem rájuk szeretetteljesen -, még mindig előttünk a lehetőség. A matracosok fáradtak, de nektek egy újabb meccs se kottyanna meg. Szóval mossuk le őket a pályáról! Hala Madrid! - kiáltottam, amibe ők is bekapcsolódtak.
Újult erővel vágtunk neki az extra játékidőnek, aminek az első tizenöt percében nem történt semmi, de a második felében végre megcsináltuk, amiért idejöttünk. A száztizedik percben Di Maria megindult a bal oldalon, de Courtois lábbal védte a lövését, ami pont Bale feje elé repült és ő elegánsan bebólintotta a kapuba. Az egész kispad, sőt még a felettünk ülő Xabi is a walesi nyakában kötött ki, aki Ángellel ölelkezett és innen nem volt megállás. Az Atletico játékosai már csak vánszorogni voltak képesek, mert kihajtották magukat, így már nem volt nehéz megtörni őket. Boldogan néztem, ahogy néhány percre rá Marcelonak is sikerült bevennie a belga kapuját. A szívemben újra éledt a remény, hogy meglesz a Tizedik. Aztán ez csak még biztosabb lett, mikor az utolsó percekben Crist felrúgták a tizenhatoson belül és ő értékesítette a nekünk ítélt tizenegyest. 4-1 néztem fel az eredményhirdető táblára, majd a játékosaimra, a stábomra, akiknek a szeméből sugárzott a boldogság. Hogy ne unatkozzunk a végére, Rafa és Cholo összeszólalkoztak és úgy kellett a két férfit elvonszolni egymás közeléből. Simeonét a bíró le is küldte a pályáról, de két perc után, mikor véget ért a mérkőzés már újra ott volt. Nyertünk! Először fel sem fogtam. Néztem a pályán egymást ölelgető, térdre hulló és a boldogságtól síró csapatomat. Megcsináltuk! Tizenkét év után újra elhódítottuk a kupát. Első utam a másik kispadhoz vezetett és kezet fogtam az ott ülőkkel, akik szeméből ugyanaz a szomorúság áradt, amit nem sokkal ezelőtt én is éreztem, mikor azt hittem, hogy nem tudunk nyerni.
 - Gratulálok! - nézett rám Simeone könnyes szemekkel. - Ha nincs Ramos, mi nyerünk.
 - Tudom - mosolyodtam el halványan. - De volt - hagytam magára és ráléptem a gyepre. Minden játékossal kezet fogtam, legyen az matracos vagy az én csapatombeli. Az enyémek megölelgettek és belém törölték a könnyektől maszatos arcukat. Kacagva figyeltem, ahogy Sergio előadja a torreádor számát, majd egy nagy darabot kivágott a hálóból, ahova a fejese ment. Jó volt látni Jeset, aki még nem teljesen gyógyultan, de végig drukkolta velünk a meccset. Mikor találkozott a pillantásunk, összemosolyogtunk. Nevetve néztem Xabit, aki önfeledten rohangált az öltönyében egyik társától a másikig a boldogságtól szinte megrészegülve.
Az eredményhirdetésen a fiúk úgy viselkedtek, mint az óvódások. Vihogva, egymást froclizva vették át az érmeket és a végén a kupát. Iker felállt az emelvény tetejére és boldog mosollyal az arcán emelte magasba a trófeát, ami aztán mindenki kezében volt egy pillanatot, hogy megcsókolhassa, megnézhesse, hogy miért volt érdemes ennyit hajtani. Az UEFA Di Mariát választotta a meccs emberének, míg a szurkolók szemében Sergio lett a befutó. A sajtótájékoztató képei, kérdései kiestek az agyamból. Egyszerűen csak tettem a dolgom, mint egy gép, nem tudtam még napirendre térni afölött, hogy győztünk. A fiúk hangos énekléssel, boldog ugrálással zavartak meg minket, de senkit nem érdekelt. Mindenki tudta, hogy mekkora nyomás alól szabadultak fel ezután a meccs után.
Hajnali negyed háromkor indultunk vissza Madridba. A buszban hatalmas káosz uralkodott. Mindenki énekelt, nevetett, bohóckodott. Előkerültek a pezsgős üvegek és nem csak a poharakban landolt a finom nedű, hanem rajtunk is. Szegény takarítókat már előre sajnáltam. A hátsó részben valami történt, de a fiúk nem engedték, hogy megnézzem, így a fenekemen maradtam és a telefonommal foglalkoztam, amin gratulációk milliói gyülekeztek. Igyekeztem mindenkinek visszaírni és megköszönni a biztatást.
 - Lola - hallottam meg a fiúk hangját, mire hátrafordultam. Az állam abban a pillanatban a busz padlóján landolt. Ott állt előttem Dani vörösre festett szakállal és Luka rövidre vágott hajjal. Szóval ez volt az a titkos dolog amiről nem tudhattam.
 - Édes Istenem - nevettem fel. - Ez most komoly? - érintettem meg Carvajal furcsa színben játszó arcszőrét.
 - Nem tetszik? - vigyorodott el.
 - Mit szeretnél, mit mondjak?
 - Csak az igazat - röhögtek a többiek.
 - Rettenetes - csóváltam meg a fejemet széles mosollyal a számon.
 - És az én hajam? - dobálta magát Luka, mint valami plázapicsa, nem kis derültséget keltve bennünk.
 - Na az igen - túrtam bele. - Sose gondoltam, hogy ilyen jól áll a rövid haj - nyomtam egy puszit a horvát középpályás arcára. - Vanjának tetszeni fog - kacsintottam rá.
 - Remélem is - bólogatott, majd átvette az egyik pezsgős üveget és meghúzta.
Fél hatra értünk a Cibeles térre, ahol több ezer szurkoló várt minket. A busz tetején utaztunk, így hallottuk a jókívánságokat, éreztük a szeretetüket. Ahogy leszálltunk a buszról és felsétáltunk a nekünk elkerített részre, a fiúk közül sokan elsírták magukat. Talán most fogták fel, hogy mi történt velünk néhány órával korábban. A csapatkapitány szokta felkötni Cybele istennő nyakába a Real Madrid sálját, ahogy most is kellett volna, de Iker átadta ezt a jogot Sergionak, mert szerinte sokkal jobban megérdemli, mint ő.
 - Jaj - hördült fel mellettem Zizu. - Ki volt olyan bátor, hogy Sergio kezébe adta a kupát?
 - Hogy te mekkora majom vagy - nevettem el magam és vállon taszítottam a kopasz franciát.
A tömeggel együtt énekeltük el az új indulónkat: "Y nada mas" zúgott a tér. A fiúk egymás kezéből vették ki a mikrofont, hogy köszönetet mondhassanak a családjuknak és a szurkolóknak a támogatásért. A biztonsági őrök nagy nehezen visszatuszkoltak mindenkit a buszba, majd elvittek minket a saját szállodánkba, hogy legalább pár órát tudjunk pihenni, mielőtt megjelenünk a következő állomásunkon a Bernabeuban. Nem tudom a többiek hogy voltak vele, de az én első utam a fürdőszobába vezetett, ahol megengedtem a fürdővizemet. Jóleső sóhajjal bújtam ki a pezsgőtől ragacsos felsőmből és merültem el a jó meleg vízben. El is aludtam, mert arra ébredtem, hogy a testem libabőrös a kihűlt víztől. Gyorsan megszárítkoztam és az ágyban folytattam az alvást egészen addig, míg valaki fel nem ébresztett a dörömbölésével. Morcosan nyitottam ajtót, de amikor megláttam az előtte állót, elmosolyodtam.
 - Szia Juni. Mi szél hozott erre?
 - Ezt neked hoztam - nyomott a kezembe egy kissé már kókadt jázmint.
 - Köszönöm - guggoltam le hozzá és gyorsan puszit nyomtam az arcára. - Miért kapom?
 - Mert te vagy a legjobb - nyögte ki, majd elfutott a folyosó vége felé, ahol Cris állt a szobája ajtajában és nevetve nézte ahogy a fia szégyenlősen besurran a háta mögött. Mosolyogva intettem neki, de a szívem majd megszakadt. Becsuktam magam után az ajtót és neki dőltem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz elszakadni tőlük.
  Az órára nézve konstatáltam, hogy nemsokára indulunk az ünnepségre, így gyorsan megkerestem a kedvenc nadrágkosztümömet és a legkényelmesebb balerina cipőmet. Nem volt kedvem órákat ácsorogni magassarkúban. A sminkemmel nem sokat foglalkoztam, mert úgy voltam vele, hogy úgyis lesírom majd. A hajamat kiengedtem, hogy még jobban kiemeljem, hogy nő vagyok. Az első nő, aki elért idáig, de remélem nem az utolsó. A maradék időmben még összepakoltam, mert a búcsú után azonnal indult a gépem. Nem akartam túl sokáig húzni az időt, mert az csak fájdalmasabb lett volna. Utoljára körülnéztem a szobámban, hogy nem hagyok-e itt valamit a szívemen kívül, majd egy hatalmas sóhaj után kiléptem a folyosóra. Végig sétáltam az ismerős utakon, bebarangoltam az összes öltözőt, irodát. Végig simítottam az asztalomon, ahonnan szorgos kezek már tegnap elpakolták a dolgaimat. Kinéztem még az ablakomon, hogy lássam az edzőpályát, majd szépen becsuktam magam után az ajtót és elindultam oda, ahova a szívem húzott. Megálltam a hatalmas vitrin előtt, amiben mostantól már nem kilenc, hanem tíz trófea fog sorakozni.
 - Mondtam, hogy meglesz - szólalt meg Iker a hátam mögött.
 - Igen, te megmondtad - mosolyodtam el. - Köszönöm, hogy hittél bennem - néztem rá.
 - Nem, én köszönöm - komorodott el. - Te mutattad meg, hogy érdemes küzdeni, hogy az álmok valóra válhatnak - nézte a legfrissebb kupának kihagyott helyet elmerengve. - Tudod volt egy pont, amikor azt hittem, hogy vége és felakartam adni lélekben, de aztán eszembe jutott, hogy te bízol bennem és nem akartam csalódást okozni.
 - Te most direkt csinálod igaz? - bőgtem el magam. - Szándékosan ríkatsz meg, hogy mindenki lássa a vörösre duzzadt szemeimet - haraptam be az ajkamat, hogy visszafogjam a zokogásomat.
 - Nem - mosolygott rám ő is könnyes szemekkel. - Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok neked. Én is és a családom is. Ha bármi gondod adódna mi tárt karokkal várunk...
 - Te miről beszélsz? - néztem rá a könnyeimen át.
 - Tudom, hogy elmész.
 - Honnan?
 - Mondhatnám, hogy csiripelték a madarak, de az nem volna igaz. Ismerlek már annyira, hogy nem fogsz itt maradni és nem fogod végig asszisztálni Sergio családalapítását. Te annál keményebb csaj vagy és igazad van. Sajnálom, hogy elmész, de megértelek.
 - Köszönöm - öleltem át a kapust.
 - Csak maradj mindig ilyen - súgta.
 - Milyen?
 - Ilyen vagány, szókimondó és persze céltudatos.
 - Te pedig maradj mindig A Kapitány! - pusziltam meg az arcát.
 - Megpróbálom - mosolyodott el megint.
Szótlanul sétáltunk vissza az öltözőbe, ahol már mindenki tűkön ült. A rendezőség elmondta, hogy csökkenő számsorrendbe fognak szólítani minket és majd úgy kell kimennünk, végig a pálya közepén felépített pódiumhoz és felsétálni annak a legtetejére.
És aztán elkezdődött. A számok vészesen fogytak. Már csak Iker volt hátra és aztán mehettem én. Ahogy kiléptem a kivilágított útra, a Bernabeu felrobbant. Több tízezren skandálták a nevemet és felállva tapsoltak. Nem emlékszem, hogyan jutottam fel a fiúkhoz, egyszer csak ott voltam mellettük a magasban. Aztán jöttek a beszédek. Iker, Sergio és Cris is könnyes köszönetet mondott mindenkinek. Együtt elénekeltük az új indulót és büszke voltam magamra, mert már papír nélkül ment. Végül megjelent mellettünk Flo bácsi és a nézők elhalkultak. Tudtam mi következik, így lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem bámulni, a bácsikám pedig csak mondta és mondta a magáét, de aztán elért oda, amitől tartottam.
 - És végül, de nem utolsó sorban köszönettel tartozunk egy olyan embernek, aki megmutatta nekünk, hogy nincs lehetetlen. Megmutatta, hogyha az ember nagyon akar és hisz abban, amit csinál akármire képes. Még arra is, hogy nő létére egy csomó férfi figyelje minden szavát és hallgasson rá. Nem mondom, hogy nem voltak zökkenők, hiszen Dolores felülmúlta a csapatát a piros és sárga lapok összesítésében - nézett rám vidáman, mire én behúztam a nyakamat a fiúk meg kinevettek -, de mindig maximálisan kiállt a csapatáért. Sajnáljuk, hogy elmegy - mondta ki és én azonnal éreztem, hogy minden szem rám szegeződik -, de megértjük. Vannak más csapatok is, akiknek pont egy ilyen erőskezű edzőre van szükségük, mint ő. Kívánjuk neki, hogy akárhová veti is az élet, mindig elérje azt, amit akar, de reméljük tudja, hogy a mi családunkban mindig helye lesz - mondta, majd megölelt és átadta a mikrofont. Egy ideig hallgattam, ahogy a nézők újra a nevemet kiáltják, majd a számhoz emeltem a mikrofont és beszélni kezdtem. A Bernabeuban egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani olyan csend lett.
 - Először is Hala Madrid! - kiáltottam el magam, hogy a rekedtség és a torkomat szorongató gombóc eltűnjön belőlem. - Másodszor, soha sehol nem éreztem még ekkora szeretetet, mint amit tőletek kaptam. Köszönöm nektek. Tudom, hogy nem volt könnyű megemésztenetek, hogy egy nő lett az edző. Sokan csak az ágybetétet látták bennem - mondtam, mire mindenki nevetni kezdett. - Talán azt hittétek, hogy Florentinonak elment az esze, hogy engem szerződtetett, de remélem bebizonyítottam nektek, hogy nem így van. Mikor ide kerültem, ő csak annyit mondott, hogy nincs más kérése, minthogy nyerjek neki trófeákat. Remélem sikerült beteljesítenem az álmaidat? - néztem huncutul a bácsikámra, aki könnyes szemekkel bólogatott. - Köszönök mindent. A világ legjobb szurkolói vagytok, bár a legjobb csapatnak csakis az  dukál. Köszönöm a fiúknak, hogy befogadtak, hogy elviseltek a hisztis napjaimon. A stábnak, akik mindig megpróbálták teljesíteni még a lehetetlennek tűnő kéréseimet is. És persze köszönet Santiago Bernabéu Yestének, aki létre hozta ezt a csapatot és felemelte ide, a legnagyobbak közé. Én most elmegyek, de a szívem egy darabját itt hagyom nektek. Mindig örömmel fogok gondolni az itt eltöltött napokra. Soha ne felejtsétek el, ti vagytok a legjobbak! Hala Madrid!
  Több tízezer tenyér csattant össze mikor befejeztem a beszédemet. Ahhoz képest, hogy nem készültem, egész pofásra sikeredett. Most Zidanenál volt a mikrofon és ő beszélt az elmúlt szezonról, de már nem hallottam, hogy mit. Tekintetem összefonódott egy bánatosan csillogó barna szempárral. Halványan elmosolyodtam, amit viszonzott.
 - Tényleg elmész? - fordított maga felé Cris.
 - Igen - bólintottam és lefelé indultam a lépcsőn, hogy az emberek ne premier plánba lássák, ha összeomlok.
 - Mikor és miért nem szóltál? - jött utánam mérgesen.
 Ránéztem az órámra, ami este tíz órát mutatott.
 - Két óra múlva indul a gépem - mondtam halkan.
 - Mi? Máris? Nem mehetsz csak így el - kapta el a karomat. - Még búcsú bulit sem tudtunk neked csinálni.
 - Sajnálom - simítottam végig az arcán, ami most sokkalta jobban hasonlított egy kisfiúéra, mint egy felnőtt férfiéra.
 - Lola, ne csináld. Neked maradnod kell.
 - Nem lehet, te is tudod - potyogtak a könnyeim.
 - Tudom, de ez így annyira váratlan - ölelt át. - Nem akarom, hogy elmenj - bújt a nyakamhoz.
 - Muszáj - nevettem el magam kínomban.
 - Mit fogok mondani Juninak? Teljesen beléd esett - nézett rám könnyes szemekkel a portugál.
 - Mond neki azt, hogy... - töröltem le az arcomról a könnyeket. Na ezért nem sminkeltem. - Csak mond meg neki, hogy egyszer visszajövök és ha még akkor is szerelmes lesz belém, akkor elvehet feleségül.
 - Hé, ezt az én fiamnak ígérted - hallottam meg Iker hangját a hátam mögül. Oda néztem és az egész csapat ott sorakozott mögöttem. Mindenki átölelt és sok sikert kívánt.
 - Köszi mindent - fakadt sírva Jese, mikor rákerült a sor.
 - Nincs mit - simogattam meg a hátát. - Nemsokára rendbe jön a lábad és olyan jó leszel, mint eddig.
 - Hiányozni fogsz - bőgött Marcelo is. - Clarisse pedig ki fog nyírni, hogy nem tud tőled elköszönni.
 - Sajnálom - húztam halvány mosolyra a számat. - Mond meg neki, hogy majd felhívom.
 Mikor már mindenki elbúcsúzott és kiment a pályára, hogy a családjával ünnepelje a győzelmet, csak ketten maradtunk. Először csak néztük egymást némán, végül Sergio törte meg a csendet.
 - Miattam mész el ugye?
 - Is - bólintottam - , de főleg magam miatt. Nem kell, hogy magadat hibáztasd - mosolyogtam rá. - Én ilyen elcseszett vagyok - vontam meg a vállaimat.
 - Nem vagy az - húzott magához. - Te egy gyönyörű, tehetséges, fiatal nő vagy, aki előtt még ott az egész élet.
 - Így van - bólintottam.
 - És szerény is - nevette el magát, de aztán elkomorult. - Baromira fogsz hiányozni.
 - Te is nekem - simítottam végig az arcán. Úgy bújt a tenyerembe, mint egy kismacska. Felnézett és tekintete rabul ejtett. Ajkai egyre közelebb kerültek hozzám, mígnem rátapadtak az enyémekre. Forrón, szerelmesen csókolt. Beleolvadtam a karjai közé és ebből a tudattalan állapotból csak a levegőhiány szakíthatott ki.
 - Mennem kell - suttogtam, mert nem akartam még jobban megnehezíteni az elválást.
 - Látlak még?
 - Nem hiszem - ráztam meg a fejemet. - Neked ott a családod. Legyél nagyon boldog velük - intettem neki, majd kiléptem a gyepre. 
Ahogy körülnéztem mindenhol vidáman szaladgáló gyerekeket és focistákat láttam. Mosolyogva néztem, ahogy Enzo kirúgta a labdát az éppen riportot adó Marcelo feneke alól, aki emiatt hanyatt vágódott a füvön. Figyeltem ahogy Iker és Martin, Bale édes kicsi lányával ismerkedik. Nacho a nagypapájával emelte éppen magasba a kupát. Így végig nézve rajtuk, tényleg olyanok voltak, mint egy nagy család. Egy nagy és boldog család, amibe én már nem illettem bele. Egy utolsó pillantást vetve a Stadionra, beszálltam az előtte várakozó autóba.
 - Hova vihetem hölgyem? - kérdezte alkalmi sofőröm. 
 - A Barajasi repülőtérre - mondtam miközben hátradőltem az ülésben és lehunytam a szemeimet.
 - Lolita jól vagy? - aggódott a vezető.
 - Persze, semmi baj bácsikám - húztam halvány mosolyra a számat.
 - Jól meggondoltad? Tényleg oda akarsz menni?
 - Igen - bólintottam és kibámultam az ablakon. 
 - Nagyon örültek neked - grimaszolt egyet. - Oda meg vissza vannak tőle, hogy itt hagysz minket.
 - Ne haragudj - tettem a kezemet a karjára -, de te is tudod, hogy nem maradhattam.
 - Igen, tudom és meg is értem, csak nehezen engedlek el. Már annyira megszoktam, hogy mindig mellettem vagy. 
 - Nekem is hiányozni fogsz - cuppantottam az arcára, mikor megállt a repülőtér bejárata előtt.
 - Ne menjek be veled?
 - Nem kell. Nem vagyok már kislány - ráztam meg nevetve a fejemet. 
 - Ez igaz. Már egy csodálatos, sikeres felnőtt nő vagy. Édesanyád büszke lenne rád.
 - Remélem - sóhajtottam fel, majd kiszálltam az autóból és kivettem a bőröndömet, amiben a személyes cuccaim voltak. A többi holmimat később küldi utánam a bácsikám. - Vigyázz magadra - öleltem meg utoljára a keresztapámat, majd hátra sem nézve elindultam egy új élet fel,é ami megint újabb kihívásokkal kecsegtetett.


Epilógus

  Sikerült berendezkednem az új lakásomban és az autóm is végre megérkezett, így azzal mentem az új munkahelyem felé. Leparkoltam a stadion előtt és kíváncsian pislogtam az elém táruló látványra. Sokkal kisebb volt, mint a Bernabeu. Egy utolsó pillantás a tükörbe, majd kiléptem az autómból és a bejárathoz siettem. Mindenki kedvesen fogadott. Ennyit tesz, ha az ember BL-t nyer a világ legjobb csapatával?
 - Signorina Faria - nyújtotta a kezét felém a Genoa elnöke, Enrico Preziosi. - Üdvözlöm nálunk. 
 - Köszönöm - biccentettem. 
 - Örülök, hogy minket választott. Reméljük velünk is tud olyan varázslatot művelni, mint az előző csapatával.
 - Meglátjuk - adtam diplomatikus választ. - Minden esély meg van rá, de nem csak én kellek hozzá, hanem a játékosok is. Gondolja el tudják fogadni, hogy egy nő dirigáljon nekik?
 - Nagyon reméljük. A híre megelőzte önt. 
 - Melyik? A jó vagy a rossz? - nevettem fel, mire végre ő is levetkőzte a kimért magatartását. 
 - Mindkettő. 
Végig sétáltunk a számomra még ismeretlen folyosókon, majd megálltunk a játékos kijáróban. 
 - Ha nem gond, előbb én beszélnék a fiúkkal.
 - Tessék csak - mosolyodtam el, mert ez a szitu teljesen olyan volt, mint amikor a Bernabeuban léptem először pályára.
 Néhány mondat után meghallottam, hogy Enrico engem szólít, így kiléptem a takarásból. Magabiztosan lépkedtem az elnök mellé, majd tekintetem megakadt egy döbbenten pislogó barna szempáron.
 - Lolita? - kérdezte megrökönyödve.
 - Szia Marco - intettem neki, majd felnevettem. Úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú, fáradtságos  út után végre haza ért.

104.rész

Cris

   Az utolsó két meccsünk katasztrófálisra sikeredett. A Vallaloiddal döntetlent játszottunk, a Celtától pedig simán kaptunk ki 2-0-ra, ezzel véget is ért számunkra a La Liga. Az Atletico lett a Spanyol bajnok. Lola a meccs után csalódottan jött be az öltözőnkbe. "Ha néző lettem volna, visszakövetelem a pénzem!" - nézett végig rajtunk azzal az átható tekintetével, amitől mindenki elszégyellte magát. Igaza volt, de már nem tudtunk változtatni az eredményen. A helyzetünket súlyosbította, hogy hiába fellebbeztünk Xabi sárgája miatt, elutasították a kérelmünket. Persze Lolita ezen kiakadt és elküldte melegebb éghajlatra az összes "foci analfabétát" ahogy ő nevezte őket.
 Nem sokkal ezelőtt az összes újság címlapon hozta le, hogy Ramos apa lett, így nem csodálkoztunk volna rajta, ha Lola kiakad, de nem tette. Szobor merev arccal vezényelte le az edzéseket és szinte semmi nem mutatott rá, hogy szenved. Szinte... A szemei amik alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, üresen, fénytelenül meredtek ránk. A szívem összefacsarodott, ha csak rá néztem. Sergio sem festett jobban, bár őt most lefoglalta a babázás, azért látszott rajta, hogy még mindig odavan a lányért. 
 - Hahó - kopogtam az edzőm irodájának ajtaján, majd néhány pillanat múlva be is léptem. Ott állt az ablaknál és bámult kifelé, észre sem véve engem. - Lolita - érintettem meg a vállát óvatosan, mire ijedten kapta rám sírástól vöröslő szemei. 
 - Nem hallottalak - mondta rekedt hangon, majd kézfejével letörölte a könnyeit. 
 - Jól vagy? - fordítottam magam felé, mire újabb cseppek gördültek ki a szeméből.
 - Megleszek - suttogta. - Időbe telik, de megleszek.
Önkéntelen mozdulattal húztam magamhoz és öleltem szorosan át. Arcát belefúrta a mellkasomba és a kezdeti halk sírása, zokogássá változott. Éreztem, ahogy könnyei eláztatják a pólómat, de nem érdekelt. Próbáltam nyugtatni, a hátát simogattam és a hajába csókoltam. Rossz volt látni, hogy a mindig erős, magabiztos lány, most összetörve kapaszkodik a karomba. Percekig tartott, mire lecsillapodott.
 - Ne haragudj - húzódott el tőlem miközben az asztalon fekvő zsebkendővel megtörölte a szemeit és kifújta az orrát. 
 - Hé - emeltem fel az állát, hogy láthassam a szemeit. - Senki nem hibáztat azért, mert kiakadtál. Te is ember vagy, nem pedig egy szaros gép.
 - Pedig mennyivel egyszerűbb lenne - sóhajtott fel és szemeivel újra az ablakot kezdte pásztázni. - Ki lehetne kapcsolni az érzéseket és soha többet nem fájna semmi. 
 - Ne mond ezt - simítottam végig az arcán.
 - Miért? Talán nem így van? - kapta rám a fejét kérdőn.
 - Lehet, de ha kikapcsolnád, nem tudnád átélni a szép dolgokat.
 - Mégis miket? - nevetett fel gúnyosan. - Csak nem a szerelemre gondolsz? Vagy talán az anyaságra, mert ha elfelejtetted volna, nekem ezek nem jöttek össze - húzta fel cinikusan a szemöldökét.
Némán meredtem rá. Nem tudtam mit mondani neki, mert igaza volt. Szótlanul néztünk egymás szemébe. Szinte éreztem, ahogy az a rengeteg fájdalom, ami Lolából sugárzott, lassan ráült a mellkasomra. Akaratlanul hajoltam hozzá egyre közelebb, majd ajkaimat finoman rányomtam az övéire. Néhány pillanatig azt hittem, ellök magától, de aztán kezei a tarkómra csúsztak és ujjaival a fejbőrömet kezdte masszírozni. Hosszú, hosszú percekig csókolóztunk. Lágyan, szinte szerelmesen, bár mindketten tudtuk, hogy erről szó sincs. Köztünk nem voltak mély érzések. Két karommal óvón öleltem magamhoz és ez akkor is így maradt, mikor ajkaink elváltak egymástól. 
 - Köszönöm - sóhajtotta, miközben újra a mellkasomnak dőlt.
 - Máskor is nagyon szívesen - vigyorodtam el, mire erőtlenül rám csapott. - Na! Ez a hála amiért megvigasztaltalak? - kérdeztem évődve. Ahogy felemelte a fejét, egy halvány mosolyt láttam az arcán és a szemeibe is visszaköltözött egy kis fény. 
 - Fogd be, vagy még a kispadra sem ültetlek le - morogta mikor elhúzódott tőlem. Helyet foglalt a székébe majd felém fordult. - Most már elmondhatnád, hogy miért vagy itt - pislogott kérdőn rám.
 - Ja, tényleg - csaptam a homlokomra. - Ha már Lisszabonba megyünk, onnan csak egy ugrás Funchal és szerettelek volna meghívni, hogy megnézd a múzeumomat - vigyorodtam el. 
- Istenem - temette az arcát a kezei közé és felnyögött. - Ez annyira szarul hangzik. Csak az őskövületeknek szoktak múzeumot csinálni - csóválta meg rosszallóan a fejét, majd elgondolkodott. -  Ha meghalsz, a te tested is be lesz balzsamozva, hogy a milliónyi rajongód leróhassa a tiszteletét előtted? - vigyorgott rám.
 - Hé, ne gúnyolódj - fenyegettem meg játékosan. - Nem volt jobb ötletem, hogy hová tegyem azt a sok trófeát, labdát, díjat amit eddig kaptam - vontam meg a vállamat. - A lakás már tele volt velük.
 - És ezért te úgy gondoltad, hogy csinálsz egy múzeumot - bólogatott bőszen miközben úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. 
 - Jól van na - nevettem el magam. - Nem volt jobb ötletem.
 - Oké és ezt a kirándulást mikor szeretted volna megejteni, a döntő előtt vagy után? 
 - Mindenképpen előtte. Utána rengeteg dolgunk lesz az ünneplés miatt.
 - Nem vagy te egy kicsit elszállva? - nevetett fel Lola. - Honnan tudod, hogy sikerül nyernünk?
 - Tudom és kész - vontam meg a vállamat. - Az edzőnk keményen felkészített minket és vele meg lesz a tizedik - kacsintottam rá. 
 - Na húzzál el gyorsan a nyálas, hízelgő szövegeddel együtt - kacagott fel hangosan.
 - Kidobsz? - rebegtettem meg a szempilláimat.
 - Ki bizony - nevetett tovább és ujjával az ajtóra mutatott.
Tettem amit mondott, de ahogy a kilincsre csúsztattam a kezemet, Lola utánam szólt.
 - Cris!
 - Igen? - fordultam kíváncsian hátra.
 - Köszönök mindent - mosolyodott el. 
 - Mi mindent? - értetlenkedtem.
 - A gólokat, a barátságodat meg tudod... - pirult el - szóval, mindent.
 - Ó...- jöttem én is zavarba. Nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék erre, de Lola ezt is megoldotta.
 - Na eredj, mert Juni már biztosan vár - mondta, majd visszafordult az asztalához és kezébe vett egy elég vaskos paksamétát. 
 - Szia - csuktam be magam mögött az ajtót.
Elsétáltam a parkolóban álló autómhoz és hazáig azon gondolkodtam, hogy miért érzem úgy, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Valami, ami Lolával kapcsolatos és fontos. 

103.rész

Sergio

   Napok óta éreztem a változást Lola viselkedésében, de nem tudtam rájönni, hogy mi okozta. Egyre jobban távolodott tőlem, pedig az utóbbi időkben azt hittem, hogy végre sikerül őt teljesen a magaménak tudnom. Az ágyban ugyanolyan tüzes volt, a pályán is a legprofibb oldalát mutatta, de ezen felül ha ránéztem, láttam, hogy a gondolatai valahol máshol járnak. Néha hallottam, hogy valakivel vitázik a telefonban, de ilyenkor elment a kert végébe vagy magára csukta a szobája ajtaját, így sanszom sem volt megtudni, hogy kivel beszél. Egyre többször kaptam rajta, hogy csak bámul maga elé és a szemei üresen merednek a távolba. Semmi érzelmet nem tudtam kiolvasni belőlük.
Gondolataimból Lola nyögése szakított ki. Ellágyult arccal néztem ahogy hozzám bújva alszik. Ilyenkor olyan volt, mint egy angyal. Arca kisimult, a ráncok amik egyre sűrűbben jelentek meg a homlokán mostanában, eltűntek. Szempillái lágyan rezzentek meg miközben álmodott. Azok a csodálatos ajkak, amik annyi gyönyört okoztak már nekem, most résnyire elnyíltak, hívogatva, hogy csókoljam meg, de visszafogtam magam. Kellett neki a pihenés. Rengeteg munka szakadt a nyakába ezért mostanában fáradtabban ért haza, mint eddig. 
Mélyen beszívtam a levegőt, mikor keze lecsúszott az oldalamra és egy érzékeny részen érintett meg. A lélegzetem elakadt, mikor lassan cirógatni kezdte azt a pontot. Lenéztem rá, szemei csukva voltak, de a szája sarkában egy édes mosoly bujkált. 
 - Ébren vagy te kis boszorkány? - kerültem fölé azonnal és testét belepréseltem a matracba.
 - Nem még alszom - húzta el a száját durcásan, amivel csak annyit ért el, hogy azonnal birtokba vettem a kívánatos ajkait. A vágy elemi erővel söpört ki minden más gondolatot a fejemből. Lolát akartam, elmerülni a testében és örökké úgy maradni. 
Egy rövid, de intenzív szeretkezés után pihegve terültünk el az ágyon. Hallgattuk egymás zihálását, majd mikor végre a szívünk dobogása is megnyugodott, odafordultam a lányhoz, aki lehunyt szemekkel pihent mellettem.
 - Szeretlek - csúszott ki a számon, mire Lola szemhéjai kipattantak és rémülten nézett rám. Eltolt magától,  felpattant az ágyról és  egy szót sem szólva, anyaszült meztelenül a fürdőbe sietett. Értetlenül néztem utána. Mitől rémült meg ennyire? Szerettem volna tudni ezért elindultam, hogy kifaggassam, de a telefonom csörgése közbe szólt. Idegesen túrtam a hajamba mikor megláttam a hívót. 
 - Tessék! - szóltam bele nem túl kedvesen.
 - Sergio, bent vagyok a kórházban... 
 - Baj van? - dobbant meg a szívem.
 - Nem, nincs, de ha így haladunk, estére megszületik a baba - közölte velem Pilar a hírt.
 - Máris? Nem úgy volt, hogy van még egy heted?
 - Serg, ezt nem én döntöm el - nevetett fel keserűen. - Ha a baba most akar jönni, akkor most fog jönni. Csak szerettem volna tudni, hogy bejössz-e a szülésre? A doki azt mondta, hogy mivel első baba, eltarthat egy darabig a vajúdás - halkult el a hangja.
 - Nem tudom - túrtam ismét a hajamba. - Én...
 - Mit nem tudsz rajta? - csattant fel most már ő is idegesen. - Most fogom megszülni a fiadat. Itt a helyed mellettünk!
 - Pilár, kérlek - sóhajtottam fel miközben az ablakhoz léptem és kibámultam az udvarra.
 - Nem Sergio! Én eddig vártam. Azt mondtad idő kell, én megadtam - sírta el magát. - Miért nem akarsz velünk lenni? Mi vagyunk a családod...
 - Kérlek ne sírj - próbáltam megnyugtatni, de én is ideges voltam. Akit akartam a fürdőszobában volt és fogalma sem volt róla, hogy én is összefogom őt törni, mint Marco. Egy szemétládának éreztem magam és tudtam, hogy az is vagyok. - Ott leszek - sóhajtottam fel úgy, mint egy halálra ítélt. - Veled leszek, mikor megszülöd a fiamat.
 - Ígéred? - szipogott Pilar.
 - Ígérem. Van még egy kis dolgom és utána megyek - nyugtattam meg.
 - Szeretlek - mondta ki azt a szót, amit nem is olyan rég én tettem, Lolának.
 - Sietek - nyögtem ki kínomban, majd gyorsan kinyomtam a telefont. Ahogy megfordultam az ablakból, szemem megakadt a törölközőbe csavart lányon aki az ajtóban állt. Nem tudhattam, mióta állt ott és mit hallott, de a szemeibe nézve tudtam, hogy mindent. Némán néztük egymást, arra várva, hogy valamelyikünk megszólal. Nekem nem volt merszem hozzá, így Lola törte meg a csendet.
 - Mikor akartad elmondani? - kérdezte túl nyugodt hangon. Felkaptam a fejemet és a szemeibe néztem. Döbbenten jöttem rá, hogy tudta. Tudta és nem szólt róla, ezért volt a furcsa viselkedése. A fejemben összeállt a kirakós minden darabja.
 - Mióta? - kérdeztem rekedten.
 - Körülbelül két hete, de te még nem válaszoltál. Szóval? Mikor akartál róla szólni? - lépett a szekrényéhez mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Figyeltem a mozdulatait. Túl nyugodt volt és nekem ez nem tetszett.
 - Lola, nézd ... én... - habogtam. - Nem is tudom, hogy mit mondjak?
 - Talán az igazat - fordult felém és most végre láttam az arcán egy cseppnyi érzelmet, de azt is azonnal eltüntette.
 - Oké - ültem le az ágy szélére. Arcomat végig dörzsöltem a tenyeremmel majd belefogtam a vallomásba. - Még a szezon elején elmentünk bulizni néhányan és szóval... kicsit többet ittam a kelleténél. Összegabalyodtam Pilárral, de én nem terveztem hosszabb távra. Aztán jöttél te és minden más háttérbe szorult. Akartalak, annyira akartalak, hogy szinte belebetegedtem. Mindent elkövettem, hogy felhívjam magamra a figyelmedet, hogy meg tudjalak hódítani, de nem volt egyszerű, mert úgy viselkedtél, mint egy Jégkirálynő. Irigykedve figyeltem, hogy Crisnek mennyivel könnyebben ment. Féltékeny voltam, megőrültem a tudattól, hogy más is hozzád érhet. A mai napig utálom magam azért, hogy nem emlékszem teljesen az első szeretkezésünkre. Egyetlen egy alkalom után függővé tettél - néztem végre a szemeibe, amikből lassan folydogálni kezdtek a sós könnyek. - Beléd szerettem,  és mindent el akartam követni annak érdekében, hogy te is így érezz, de közben, kb. négy hónapja felhívott Pilár, hogy beszélni akar velem. El sem tudtam képzelni, hogy mit akar, de mikor megláttam, hogy terhes, azonnal leesett. Nem tudtam, hogy mit tegyek, mint ahogy ma sem tudom - ráztam meg elkeseredetten a  lehajtott fejemet. - Szeretlek, de közben egy másik nőtől lesz gyerekem. Mindent elcsesztem. Segíts! - néztem rá könyörögve, hátha ő tudja, hogy mit csináljak.
 - Segítek - szólalt meg végre és ahogy felnéztem rá, láttam ahogy kioldja a törölközőjét és az lecsúszik a lábaihoz. Hozzám lépdelt, majd hátralökött az ágyon és fölém mászott. - Segítek a döntésben - súgta a számba, majd hevesen csókolni kezdett. Éreztem, hogy most ő akar irányítani, így hagytam neki. Minden egyes mozdulatával az őrületbe kergetett. Végig csókolta a nyakamat, a testemet fedő mintákat. Ujjaival mindet körbe rajzolta, mintha megszeretné jegyezni őket. Mire észbe kaptam már be is csúsztatott a testébe és lovagolni kezdett rajtam. Szemeim előtt felvillantak a szilveszteri képek és ettől teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Fordítottam a helyzetünkön és a szemeibe nézve mozogtam benne tovább, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva, hátha elérek a szívéhez és megolvasztom azt. Teste ívben hajlott és én gyönyörködtem az orgazmustól sugárzó arcában, ami engem is átlökött azon a bizonyos határon. A gyönyör olyan fokát ismertem meg, ami szerintem már egyenlő volt a mennyországgal. Lihegve, levegőért kapkodva omlottam rá a lányra. Soha nem éreztem még magam ennyire teljesnek. Lola ujjai a hátamat simogatták, így biztosítva nekem a megnyugvást. Mikor lecsillapodott a mellkasunk hullámzása és úgy éreztem, hogy a testembe visszatért az erő, legördültem róla. Szerettem volna a karjaimba húzni, de ő felült az ágyon, háttal nekem.
 - Azt hiszem, itt az ideje, hogy indulj - mondta halkan.
Értetlenül meredtem rá.
 - Lola? 
 - Nézd Sergio - emelte fel a fejét és nézett  maga elé - azt ígértem segítek, hát most azt teszem. Ez volt az utolsó, hogy lefeküdtem veled. Menj, mert Pilárnak szüksége van rád, de nem csak neki, hanem a fiadnak is - suttogta. - Már ha jól hallottam, hogy az lesz. Te is tudod, hogy én nem tudom neked megadni, és nem én leszek az aki miatt nem lesz teljes családja a babának. Szeresd a fiadat, mert ő nem tehet semmiről.
 - Ne csináld! - csuklott el a hangom. - Én azt hittem, hogy mi...
 - Rosszul hitted - rázta meg a fejét. - Vége van Sese - nézett rám és én most értettem meg az ürességet a szemeiben. Ő tudta, hogy el fog küldeni és felkészítette magát. A nézése mindent elmondott. Tudtam, hogy kár minden szóért, ő már döntött. Helyettem is. Szótlanul vettem fel a ruháimat, amit ő ugyanolyan némán nézett végig. Időközben magára vett egy pólót és lekísért a bejáratig. Kinyitotta az ajtót és félre állt. Kiléptem a levegőre, de úgy éreztem, mintha egy mázsás kőtömb nehezedne a szívemre. Visszafordultam felé és még egyszer végig néztem rajta. 
 - A mai edzést igazoltan kihagyhatod - mondta érzelem mentes hangon.
 - Köszönöm - bólintottam, miközben a szívemből egy jókora darab letört és a lány lábai előtt landolt. Bólintott, majd eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
 Lassan sétáltam haza, ahol megmosakodtam és átöltöztem. A zuhany alatt állva a fejemet a meleg víz alá nyomtam, így az lemosta az arcomon végig szánkázó könnycseppeket. Mikor mindennel kész voltam, autóba ültem és elhajtottam a kórházba, ahol Pilár már várt. Az arcomra nézve nem kérdezett semmit és ezért én külön hálás voltam. Ott maradtam vele és végig fogtam a kezét, mikor május hatodikán végre megszületett a kisfiúnk: Sergio Ramos Rubio. Ahogy a kezembe adták és belenéztem a kék szemeibe, amik még csak most kezdték felfedezni a világot, tudtam, hogy senki és semmi nem választhat el tőle. 
 - Köszönöm - néztem könnyes szemekkel a kimerült nőre, aki világra hozta ezt a csodát. 
 - Szeretlek - suttogta, amitől a torkom összeszorult. Ma reggel én mondtam ezt Lolának és ő ijedten menekült ez elől az érzés elől. Most értettem meg, hogy miért. A tudat, hogy nem tudod viszonozni, megrémíti az embert. Nem csak megrémíti, hanem magányossá is teszi. Én nem akartam olyan lenni, mint ő, ezért odahajoltam a gyermekem anyjához és megcsókoltam.
 - Én is - füllentettem, és reméltem, hogy legközelebb már tiszta szívvel tudom ezt mondani neki. Megfogadtam, hogy hallgatok Lolára és új életet kezdek, bármennyire fáj is, nélküle, de a családommal.

102.rész

Lola

   Hálát adtam az égnek, hogy nem sok időm maradt nyalogatni a sebeimet, mert a következő napon már utaztunk is Németországba a visszavágóra. Ramos úgy viselkedett, mint eddig én pedig kíváncsi voltam, meddig bírja ezt a színészkedést, így én is belementem a játékba és nem szóltam róla, hogy lebukott. Iker néha furcsa pillantásokat vetett rám, de én mindig megnyugtattam egy halvány mosollyal, hogy rendben vagyok. Kívülről a kemény csajt mutattam, de belül egy elkeseredett kislány szedegette az összetört darabjait.
 - Jól vagy? - kérdezte az arcomat fürkészve Zizu.
 - Persze - bólintottam automatikusan. - Miért?
 - Valahogy olyan más vagy, mintha nem is itt járnál.
 - Pedig pontosan itt vagyok - nevettem fel erőltetetten - és alig várom, hogy bekerüljünk a döntőbe - löktem meg a vállammal a franciát, aki a szavaim hatására megnyugodott.
Amint a bíró belefújt a sípjába, már nem létezett számomra más, csak a játék. Próbáltam felmérni az ellenfél gyengeségeit és ezt valahogyan jelezni a csapatomnak is. Sajnos a meccs kisebb kakaskodásba ment át amikor Carvajal, Ramos, Pepe, Ribery és Mandžukič összeszólalkoztak.
 - Sergio! - kiáltottam oda a dühöngő védőmnek. - Állj le, mert már van egy lapod!
Úgy látszik, ez hatott, mert bólintott egyet és beállt a helyére. Tudta, ha most megint sárgát kap és tovább jutunk, nem játszhat a döntőben. Tiszta fejekre volt szükségünk és ezt a fiúk is megértették. Ennek tudatában a tizenötödik percben Sese megszerezte a vezetést egy gyönyörű fejes góllal. Vigyorogva nézett a kispad felé és jelezte, hogy ez a találat az enyém. Furcsa keserű íz kúszott végig a torkomon, de tartottam magam az álcámhoz így visszamosolyogtam. Két perc múlva ijedten néztem ahogy Dante bokán rúgta Crist, aki a fájdalomtól könnyes szemekkel hagyta Pirrinek, hogy lefagyassza a sérült testrészt. Bosszúból Sergio újabb fejessel örvendeztetett meg minket. A csapat egyre jobban felpörgött az egyre frusztráltabb németek ellen. A harmincnegyedik percben pedig a híres B.B.C vagyis Benzema, Bale és Cris megmutatták, hogy milyen csatár sorunk van. Egy csodaszép összjáték után Roni kisgyerek módjára örülhetett a tizenötödik BL. góljának, amivel újabb rekordot döntött meg. Innentől viszont tényleg elszabadultak az indulatok. Valamelyik játékosom mindig a földön végezte, mert az ellenfél csak úgy tudta megállítani, ha szabálytalankodott ellenünk. Idegesen magyaráztam a segédbírónak, aki megpróbált megnyugtatni, de nem igazán sikerült neki. Az agyvérzés határára pedig az taszított, mikor Xabi egy teljesen felesleges buktatás miatt megkapta a sárgáját. Arccal a füvön maradt, hiszen azonnal felfogta, hogy neki ezzel véget ért a BL. nem játszhat a döntőn. Sajnálkozva csóváltam meg a fejemet, majd a lefújás után az öltözőbe siettem, hogy lelket öntsek akikbe kell és újra feltüzeljem a csapatot a következő negyvenöt percre.
 - Mehet tovább? - kérdeztem a baszk középpályást, aki elkeseredve ült az öltöző padján. Xabi felnézett rám, majd néhány pillanat múlva bólintott.
 - Ha már ez az utolsó dobásom, legalább kiélvezem a lefújásig - sóhajtott letörten
A szokásos beszédem helyett most inkább arra hívtam fel a figyelmüket, hogy ez a meccs az utolsó előtti és ha ezt megnyerjük, máris közelebb leszünk a kupához, mint az elmúlt tizenkét évben bármikor. Láttam a szemükben, hogy megértették és mindent elfognak követni, hogy győztesen hagyjuk el ma a pályát. Emelt fejjel és elszántan léptek vissza a gyepre.
A második félidőben inkább a védekezésre álltunk fel. Összesítésben már négy gólos előnyünk volt és nem akartam, hogy elcsesszük. Lehet, hogy a játék szépsége így nem volt az igazi, de legalább tartottuk az előnyünket. A kilencvenedik percben újabb szabadrúgáshoz jutottunk, amit persze Cris szeretett volna elvégezni és én beleegyeztem. Zizuval nevetve néztük ahogy a portugál, Ronaldinho híres cselével a sorfal alatt rúgta el a labdát, becsapva ezzel nem csak a mezőnyt, de még Neuert is, így lett a végeredmény 4-0. Összesítésben 5-0-val léptünk túl a Bayernen és bekerültünk a döntőbe. A fiúk a lefújást követően üdvrivalgásban törtek ki, majd a mez csere után hatalmas mosollyal az arcukon hagyták el a pályát. Az öltözőben - jó értelemben vett - őrült káosz uralkodott. A férfiak szinte átlényegültek kisgyerekekké és üvöltő zene mellett táncoltak, énekeltek vagy csak szimplán ökörködtek. Vigyorogva álltunk Zidane-nal az ajtóban és figyeltük a hülyébbnél, hülyébb mozdulataikat.
 - Gyere Lolita - kapta el a kezemet Marcelo. Nevetve mozdítottam a csípőmet Shakira zenéjére és táncolni kezdtem a brazil barátommal.
 - Én is, én is - hangzott fel több helyről is az öltözőben. A srácok felsorakoztak előttem és mindenki megtáncoltatott egy fordulónyit.
 - Szabad Főnökasszony? - vigyorgott rám a portugál majd magához rántva egy tüzes salsába kezdett velem. A mozdulatainkból sugárzott az erotika és mikor a szemébe néztem láttam benne felvillanni a vágyat, ami az enyémből is sütött. Amikor vége lett a zenének, még mindig a karjaiban voltam és elvesztem a sötéten kavargó tekintetében.
 - Lola, indulnunk kell - hallottam meg a francia segítőm hangját ami kizökkentett minket ebből az állapotból.
 - Megyek - bontakoztam ki Cris öleléséből, majd megigazítottam a ruhámat és körbe néztem a játékosokon. Szemem összeakadt a dühösen rám meredő védőével. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet, mire ő, mint egy durcás kisgyerek, elfordult. - Alonso, Ramos, Ronaldo - soroltam fel a játékosok nevét, akiket öt percen belül magam mellett akartam tudni, hogy elindulhassunk a hiénák elé.
 - Ne már - húzta el a száját Cris. - Miért pont én?
 - Te és Sergio rúgtátok a gólokat, Xabi pedig beszélhet arról, hogy milyen érzés lesz kihagyni a döntőt - néztem rájuk negédesen. - Én is utálom ezt, de jobb rajta hamar túlesni - fordítottam nekik hátat és elindultam a riporterektől hemzsegő helységbe. Hosszú este volt és szerettem volna minél előbb visszajutni a szállodába és végre kialudni magam.

101.rész

Lola

   A hazai pálya mindig kedvezett nekünk, ezért is lehetett, hogy 1-0-ra sikerült megvernünk a Bayernt az elődöntő odavágóján. A fiúk úgy pörögtek a Királykupa után, mint a búgócsigák. Ennek örömére a következő bajnokin négyet is bevágtak az Ossasuna hálójába. Bácsikám nagyon elégedett volt és ezt többször is közölte velem.
 - Lolita - örvendezett az utolsó meccsünk után - ha így haladunk, csak meglesz az a tizedik.
 - Kételkedtél benne? - néztem rá nevetve.
 - Háát, nem mertem volna mérget venni rá - törölgette meg a szemüvegét zavartan.
 - És most?
 - Most már igen - bólogatott vidáman. - A zsigereimben érzem, hogy most végre meglesz. Tizenkét éve várunk rá - sóhajtott fel.
 - Azért még ne bízd el magad - csóváltam meg vigyorogva a fejemet. - Ha sikerül vernünk a Bayernt, két kemény ellenfél közül választhatunk. Egyrészt ott van az Atlético, akikkel már párszor összefutottunk és nagyon nem tetszett a stílusuk, másrészt meg a Chelsea. Mou biztos revansot akarna venni a volt csapatán. Szóval egyik sem kedvez nekünk.
 - Te melyiket választanád? - fürkészte az arcomat kíváncsian.
 Egy pillanatra elgondolkodtam. Felvillant előttem mindkét férfi gúnyos mosolya, mikor egy interjúban azt taglalták, hogy a foci nem nőknek való. Talán a Mester volt az aki úgy tette ezt, hogy lenéző szavai ellenére is ki tudtam hámozni néhány burkolt dicséretet belőle.
 - Egyértelmű, hogy a két madridit szeretném a döntőbe.
 - Én azt hittem, hogy inkább az angol csapatot preferálod - döbbenten le a bácsikám.
 - Nem, nem. Annál nagyobb élvezetet el sem tudok képzelni, mint Cholo arcát nézni, amikor átvesszük a kupát - húztam széles vigyorra a számat.
 - Ej, te lány - csóválta meg jókedvűen a fejét - azt hittem már benőtt a fejed lágya.
 - Soha - néztem rá szeretettel. - Nincs az a pénz amiért én megkomolyodnék.
 - Szerintem erre térjünk rá egy pár év múlva - mondta majd felvette a már régóta kitartóan csörgő telefonját. Felálltam a székemből és egy puszit dobva neki, magára hagytam az irodájában.
Lassú léptekkel, ráérősen nézelődve sétáltam körbe a stadionban. A kivilágított vitrin előtt néhány percre megálltam és eltűnődve vettem sorba az eddig megnyert díjakat. Az utolsón lévő évszám szomorúan hirdette, hogy a Blancok 2002 óta nem tudták elhódítani a Bajnokok Ligája trófeát. Az utóbbi három évben sorra az elődöntőkön estek ki, ami még nagyobb szívfájdalom volt a csapat számára.
 - Szépen fog mutatni mellettük a tizedik - hallottam meg Iker hangját mögülem. Meg sem fordulva mosolyodtam el.
 - Igen, szerintem is, bár egy kicsit majd összébb kell őket tolni.
 - Szerintem megoldják, csak már lenne itt - nevetett fel a kapus. - Szia Lola.
 - Szia Iker - néztem most már fel az előttem magasodó férfira, akinek a kezében egy tündéri csöppség fickándozott. - Helló kisherceg - csiklandoztam meg Martin hasát, aki nevetve fogadta a mozdulatot. - Mi járatban errefelé?
 - Vecchi behívott egy kis beszélgetésre. Sarának meg volt egy fontos melója, így nálam kötött ki a nagylegény - csókolta össze a kicsi arcát. Elérzékenyülve néztem apát és fiát, akiken látszott, hogy imádják egymást. - Éppen sütizni indultunk mikor megláttuk, hogy nézegeted a díjakat. Ne aggódj, nemsokára odakerül a következő is - nézett rám kedvesen. - Amúgy nincs kedved velünk jönni? - kérdezte hirtelen.
 - Miért is ne? - vontam meg a vállamat. - Csak felkapom a táskámat és mehetünk.
 - Oké, akkor a recepciónál megvárunk - indultak el a kijárat felé.
Gyorsan becsörtettem az irodámba és magamhoz vettem a telefonom és a pénztárcámat rejtő pakkomat.
 - Itt is vagyok - álltam meg néhány pillanat múlva Ikerék mellett. Martin rám mosolygott, majd két kezét felém nyújtotta. - Mit szeretnél? - néztem rá kíváncsian és teljesen ledöbbentem, mikor a kapus a kezembe nyomta a kicsit.
 - Azt akarja, hogy te cipeld - vigyorgott rám.
 - Ó, szóval ez az új módi? - nevettem fel, de azért magamhoz szorítottam a kisfiút. - Gyanútlanul elhívjuk az edzőnket sütizni, majd lekenyerezzük egy ilyen gyönyörűséggel? - nyomtam a kicsi arcára egy puszit.
 - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - adta az ártatlant Casillas, de aztán kitört belőle a röhögés. Jókedvűen, egymást oltogatva jutottunk el az egyik közeli cukrászdához. Én a kicsivel az ölemben leültem a teraszra és leadtam a rendelésemet a kapusnak. Amíg vártunk rá, Martint felültettem az asztalra és grimaszolni kezdtem neki. Hangos nevetése sok ember tekintetét magunkra vonzotta.
 - Hé, így elszereted a fiamat - tette le elénk Iker a tányérokat.
 - Szokj hozzá - vontam meg a vállam. - Megvárom, míg felnő és hozzá megyek feleségül.
 - Ezt beszéld meg Fabio lányával, mert ő már hamarabb lecsapott rá - vigyorgott Casillas.
 - Hatalmas szívtipró leszel - gügyögtem a kicsinek, aki éppen a kanalamról nyalta le a tejszínhabot.
Komolytalan dolgokról beszélgetve ettük meg a sütinket, miközben Martin egyre laposabbakat pislogott. Iker beletette őt a kengurujába és a kicsi ahogy meghallotta az apja szívverését, azonnal elaludt, nyálas csíkot hagyva annak pólóján.
Visszafelé sétáltunk a stadionhoz, mikor egy veszekedő párra lettünk figyelmesek. A férfi és a nő a túloldalon vitatkoztak, heves kézmozdulatokkal kísérve mondandójukat. Ahogy láttam, a nőnek már nem sok lehetett hátra a szülésig. Iker is rájuk nézett, majd elkomorult az arca. Jobban megnézve a férfit a szívem nagyot dobbant.
 - Az ott Sergio? - kérdeztem halkan, de nem jött válasz, így felemeltem a fejem, hogy láthassam a mellettem sétáló arcát. A kapus előre meredt és elkerülte a tekintetemet. - Szóval igen - szorult össze a torkom.
Nem akartam feltűnő lenni, de muszáj volt mégegyszer rájuk néznem, hogy megbizonyosodjak az igazamról. Pont azt a pillanatot sikerült elkapnom, amikor a nő átölelte Sergiot és úgy nézett rá, mint egy szerelmes tinédzser.
 - Sajnálom - tette vállamra a kezét Iker.
 - Övé, igaz? - gyűltek könnyek a szemembe, de erőt vettem magamon és nem hagytam, hogy kicsorduljanak. - Tőle van a gyerek.
Nem válaszolt, de hallgatása mindennél beszédesebb volt.
- Nézd Lola - kezdte a kapus - ez nem tartozik rám és azt hiszem, ezt nektek kell majd megbeszélnetek...
 - Semmi baj Iker - nyeltem nagyot. - Megértem, hogy ő a barátod és ezért nem mondtál semmit, de kérhetek tőled valamit?
 - Mit?
 - Ne mond el neki, hogy láttuk őket.
 - De...
 - Kérlek - pislogtam hatalmasakat a férfira.
 - Rendben - bólintott lemondóan.
 - Köszönöm. Most viszont azt hiszem, hogy lelépek, mert sok mindent át kell gondolnom.
 - Megértem - húzta apró mosolyra a száját Casillas. - De ugye nem csinálsz semmi hülyeséget?
 - Nem - ráztam meg a fejem. - Abból a korból már kinőttem - mosolyogtam rá erőltetetten majd búcsúzásképp megsimogattam Martin fejét, aki éppen ébredezni kezdett.
A gondolataimba merülve tértem vissza az irodámba, amit magamra zártam, majd néhány perces néma álldogálás után mindent lesöpörtem az asztalról, amit csak találtam. Ordítottam, törtem-zúztam, de nem sírtam. A könnyeim, mintha elpárologtak volna, eltűntek a szemeimből. Mikor úgy éreztem, hogy kellően kitomboltam magam, lerogytam a székembe és fejemet a kezeim közé fogtam. Próbáltam rendezni a gondolataimat, de szemem előtt csak az a kép villogott, mikor az a nő átölelte Ramost és ő egy percig sem tiltakozott. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan tovább? Mondjam el neki, hogy láttam, vagy várjam meg, amíg ő szól róla? Fogalmam sem volt mit tegyek, csak egy dologban voltam biztos, megint padlóra kerültem egy férfi miatt, de nem fogom engedni, hogy eltiporjon. Felállok és soha többé nem engedek senkit közel magamhoz. Megráztam magam majd felálltam és a tükörhöz léptem. Egy megfakult tekintetű, fásult arcú nő nézett vissza rám. Híre nem volt már a boldog és talán szerelmes Lolának. Újra a régi voltam. Felemeltem a fejemet és szemeimben megcsillant az elszántság. Most kell lépnem, amíg még nem késő. Ezekkel a gondolatokkal nyitottam ki az ajtómat, majd határozott léptekkel elindultam a bácsikámhoz. Tudtam, hogy el fog keseredni, de meg fogja érteni a döntésemet.

100.rész

Cris

  A hangulatom mostanában egyenlő a nullával. A sérülésem makacsabb, mint gondoltuk,  így még legalább két meccset ki kell hagynom.
 - Értsd meg Cris, hogy a te érdekedben teszem - nézett rám szigorúan az edzőm, miután átolvasta az orvosi papírjaimat.
 - Nem, te érts meg, játszani akarok! - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt dühösen.
 - Amíg nem vagy száz százalékos, szó sem lehet róla - csapott az asztalra jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.
 - Lola, ne csináld - ment fel bennem a pumpa. - Ne velem bassz ki, mert Sergio nem bírt a farkával - buktak ki a számon meggondolatlanul a szavak.
 - Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá - villantotta rám gyilkos tekintetét a lány -, de csak, hogy tudd, még mielőtt megjelentek volna a képek, már elmondta, hogy ő csak megvigasztalta azt a csajt. Aki ráadásul  Jordi Alba barátnője.
 - Na persze - húztam el a számat. - Én is lesmárolom a nőket, ha szomorúak - csóváltam meg a fejemet bosszúsan, miközben eszembe jutottak a fotók amin Sergiot félreérthetetlen helyzetben kapták le Hiba Abouk énekesnővel az autójában.
 - Én hiszek neki - dőlt hátra a székében Lola, de a szemébe nézve egy pillanatra láttam a fájdalmat és a kétséget is felvillanni. Azonnal megsajnáltam.
Mekkora egy bunkó vagyok. Most, mikor végre kezd magához térni és úgy látszik, hogy közte és Ramos közt valami komolyabb kezd alakulni, ilyenekkel tömöm a fejét.
 - Ne haragudj - sóhajtottam fel lemondóan. - Csak az elkeseredettség beszél belőlem.
 - Tudom, hogy most nem könnyű neked - mosolyodott el halványan a lány -, de felfoghatnád, hogy neked akarok jót. Nem engedhetlek addig játszani, míg a tesztjeid nem lesznek tökéletesek, mert ha rásérülsz az amúgy sem egészséges izmodra, még többet kell kihagynod. És akkor ki fog nekem gólt lőni a döntőn? - vigyorodott el.
 - Már rég nem engeded, hogy neked lőjem a gólokat - nyaltam meg az ajkaimat, hogy jelezzem a gondolataim piszkosságát.
 - Cris - csóválta meg nevetve a fejét. - Te is tudod, hogy...
 - Nyugi, csak hülyítelek - állítottam le a magyarázkodását. Nem mondom azt, hogy nem hiányzott a vele töltött idő, de megértettem, hogy talán most Sergióval kárpótlást kap az élettől.

A napok csigalassúsággal teltek. Figo "aranykezének" köszönhetően, ahogy Lola volt szíves elnevezni az említett testrészt, a Bayern München lett az ellenfelünk az elődöntőn. A csapat kicsit szkeptikusan fogadta, de Lola tett róla, hogy feldobódjunk a hírtől. Olyannyira, hogy 4-0-ra elvertük az Almériát és így azonos pontszámmal álltunk az élen az Atleticoval, leelőzve Barcát.
Aztán pedig eljött az a nap, amit már egy ideje összeszorult torokkal vártunk, a Copa de Rey vagyis a Királykupa döntője, amit Valenciában játszottunk. Sajnos nekem és Marcelonak megint csak a kispad maradt, de megpróbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből is. Hatalmas elánnal buzdítottuk a többieket, akik hálásan pislogtak ránk egy-egy bekiabálásunk után. Mindenkivel éreztettük, hogy lélekben mi is ott vagyunk velük a pályán. Egész jól kezdődött a játék, mert Angelító már a tizenegyedik percben megszerezte számunkra a vezetést, de aztán ellaposodott. Egészen a második félidő hatvannyolcadik percéig, amikor is a fiatal Bartra kiegyenlített. Morogva, csapkodva vettük tudomásul, hogy megint kezdhetjük újra a támadásokat. Lola a körmét rágta idegességében, és pattogva ordítozta a partvonal mellől az utasításait. Furcsa volt őt innen nézni. Látszott rajta, hogy legszívesebben ott lenne a fiúkkal a pályán és ő is kivenné a részét a harcból. Arca piroslott a hévtől és a haja csapzottan borult a hátára, de még így is gyönyörű volt.
 - A mocsok! - kiáltott fel Marci mellettem, kirántva engem a merengésből. Az egész kispad egyszerre ugrott fel, hogy összeszorult torokkal figyelje az eseményeket. Hitetlenkedve néztem ahogy az egyenlítő gól szerzője, megpróbálja kilökni a pályáról Garethet, de nem sikerült neki, mert a waleshi  egy gyalogkakukkot megszégyenítő sprint után hatalmas góllal fejezte be a támadást. 2-1! A játékból fent maradó öt perc homályba veszett az emlékeim közt. Csak arra összpontosítottam, hogy minél hamarabb meghalljam a meccs végét jelentő sípszót. És mikor ez megtörtént, elszabadultak az elfojtott érzelmek. A többiek ordítva szaladtak a pályára, hogy megölelhessék azokat, akiknek a mai győzelmünket köszönhettük. Én mögöttük sétáltam, arcomra erőltetett nyugalommal, pedig belülről majd szétvetett az öröm, de nem akartam, hogy lássák, amint úgy viselkedek, mint egy kisfiú, mert az azonnal támadási felületet biztosított volna a médiának.


Lola

  Meghallottam a hármas sípszót, majd éreztem, hogy lábam alól eltűnt a talaj, valaki felkapott és megpörgetett a levegőben.
 - Megcsináltad Kislány! - nevetett rám Zizu boldogan. - Miénk a kupa!
A boldogságtól megszólalni sem tudtam, de aztán erőt vettem magamon és elindultam az ellenfél kispadjához.
 - Gratulálok! - nyújtotta felém kezét halvány mosollyal az arcán Tata Martino. - Mondtam, hogy csak hinnie kell magában és menni fog.
 - Köszönöm - öleltem át egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfit. - Örülök, hogy megismerhettem - biccentettem felé, majd elindultam a pályára, hogy csatlakozzak a csapatomhoz.
Nevetve figyeltem, ahogy Cris megölelgeti a mai hősünket, Balet. Jó volt látni, hogy még a firkászok hazugságai sem tudták felborítani az összhangot a fiúk között. Tekintetem összevillant Sergioéval, aki a nyakába kötött spanyol zászlóval ugrált össze-vissza Marceloval, mint egy bolond. Pepe ordítva terelt össze mindenkit, majd összekapaszkodva neki futottak és végig csúsztak a füvön a szurkolók elé.
 - Gratulálok! - hallottam meg a számomra ismerős hangot és megfordulva már a brazil csatárral néztem farkasszemet.
 - Köszönöm - bólintottam. - Jól vagy? - mutattam a bokájára, ami elég ramaty állapotban volt.
 - Túlélem - nézett el a távolba fájdalmas arccal. - Szép volt Lolita - mosolyodott el halványan. - De csak hogy tudd, legközelebb nem engedjük ki a kezünkből a gyeplőt, mi leszünk a nyerők.
 - Állok elébe - kacsintottam rá, majd biccentettünk egymásnak és mindketten mentünk a saját dolgunkra.
 Pirriék mellettem kezdték bontogatni a dobozokat, amiben az egyen pólók voltak, "Campeones" felirattal. Fejemet csóválva vigyorogtam a optimizmusukon.
 - Mi lett volna, ha nem nyerünk? Mit csináltatok volna ezzel a rengeteg cuccal? - értetlenkedtem.
 - Nyugi, az nem történhetett volna meg. Ilyen edző mellett, csak a győzelem volt a ráció - tette a vállamra a kezét a Doki.
 - Na persze - motyogtam magam elé elpirulva.
Felnéztem a lelátókra, ami tele volt önfeledten kiabáló, ugráló Real szurkolókkal és magukba roskadt Barca szimpatizánsokkal. Sajnáltam őket, mert tudtam, hogy akár mi is lehetnénk az ő helyükbe. Türelmesen vártam, hogy a másik csapat átvegye az érmeiket, majd mi is elindultunk. Felfelé menet az emberek végig simítottak rajtunk. Mindenki csak egy érintést akart és ez minket kicsit sem zavart. Sokkal tartoztunk nekik a szurkolásért és a kitartásért, amivel egész szezon alatt elkényeztettek minket.
Az a rengeteg boldogságtól sugárzó arc, ahogy a nyakukba akasztják az érmet és a kupa kicsinyített másolatát a kezükbe nyomják, mind mind büszkeséggel töltött el. Végül Cris után és Iker előtt én is sorra kerültem.
 - Gratulálok! - akasztotta Blatter a nyakamba az érmet, míg az emlék plakettet a bácsikám adta át. - Csodálatos munkát végzett! Úgyis mondhatnám, férfi munka volt - vigyorgott rám negédesen az elnök.
 - Köszönöm - húztam gúnyos mosolyra a számat, mert nem felejtettem el, hogy milyen nyomást helyezett a portugál nyakába az Aranylabda átadása előtt.
 - Ügyes voltál - ölelt magához Flo bácsi. - Majd a buli után beszélünk - veregetett hátba.
Eufórikus állapotban sétáltam le a lépcsőkön a fiúkhoz akik már beálltak a győztes fotóhoz. Volt aki feküdt, volt aki állt, de egy dolog mindenkiben azonos volt, boldogság sugárzott az arcukról. Valahonnan elővarázsoltak egy 20-as mezt is, így üzenve Jesének, hogy gondoltak rá.
 - Lola! - hallottam meg Pepe kicsit sem biztató hangját.
 - Igen? - fordultam felé, de azonnal meg is bántam, mert valaki a hátam mögött elkapott és mire észbe kaptam, már a levegőben repültem. Röhögve tűrtem, hogy feldobáljanak és a vállukon vigyenek körbe a stadionban. Az ezt követő sajtótájékoztató jókedvűen telt. Iker, Marcelo, Gareth nem győzték kihangsúlyozni, hogy mennyire hálásak nekem, ami jól esett, de zavarba is jöttem tőle. Az este végére már kezdtem fáradni a rengeteg vállba veregetéstől, öleléstől. Mivel a szállodában maradtunk, így már ott elkezdték a bulizást a fiúk. Mindenki a medence köré gyűlt és megkezdődött a féktelen szórakozás. Durrantak a pezsgős palackok és bömbölt az ilyenkor szokásos parti zene. Nevetve figyeltem ahogy többen is ruhástól beugrottak a vízbe, így hűtve le magukat. Annyira el voltam foglalva a bámulásukkal, hogy nem vettem észre a mögém lopakodó fiúkat. A következő pillanatban pedig már a medence aljával kötöttem szorosabb barátságot. Prüszkölve, de nevetve pislogtam rájuk, mikor végre feljutottam a felszínre.
 - Ezt még megbánjátok! - fenyegettem meg a parton görnyedten röhögő Marcelo, Fabio és Pepe triót.
 - Gyere - nyújtotta felém a kezét Sergio, de aztán ő is kaján mosolyra húzta a száját mikor kiemelkedtem a vízből.
 - Mi van? - értetlenkedtem.
 - Ha tudta volna az ellenfél, hogy nincs rajtad melltartó, már az elején mienk lett volna a győzelem - simított végig a fehér mezem elején.
 - Férfiak - sóhajtottam fel a szememet forgatva.
 - De még milyen kanos férfiak - húzott közelebb magához majd ajkait hevesen az enyémekre tapasztotta. Ez volt az első eset, hogy a csapat előtt estünk egymásnak, akik fütyüléssel és hangos ovációval fogadták a tettünket.

99.rész

Lola

  A Jürgennel való beszélgetés jót tett a lelkemnek, és habár a német edző rávilágított a hibáimra, én mégis hálás szívvel gondoltam rá és a tanácsaira. Volt egy javaslata, ami napok óta nem hagyott nyugodni és azzal keltem, azzal feküdtem miközben a legjobb formánkat kellett nyújtanunk mind a három kupa sorozatban. A tizedik BL. győzelem egyre közelebb került hozzánk, főleg miután legyőztük a Dortmundot 3-0-ra. Végre a fiúk is elkezdtek hinni benne. Amilyen jól szerepeltünk a bajnokok közt, annyira zavart a La Liga-beli szereplésünk. Hiába vertük meg a Sociedadot 4-0-ra, még mindig csak a harmadik helyen álltunk a tabellán. A gondjaink szaporodni kezdtek, mikor Cris megsérült a németekkel játszott meccsen és az előzetes vizsgálatok szerint akár két hetet is pihennie kell majd. 
A német klinika sem tudott jó hírekkel szolgálni Jese állapotáról, mert elfertőződött a sebe és újra kellett műteni. Így a felépülési ideje kitolódott legalább két hónappal. Miután beszéltem vele telefonon és megpróbáltam lelket önteni belé, egy kicsit én is megzuhantam, de nem volt időm magamat sajnálni, mert máris itt volt a nyakunkon a sárga-feketék elleni visszavágó. 
Az németországi idő megrémisztett minket. Szakadó esőben érkeztünk meg a stadionba. Cris még mindig nem játszhatott, így csak a kispadra tudtam őt jelölni, mert nem akart otthon maradni. Szurkolni akart a többieknek. 
A meccs előtti sajtótájékoztató nagyon jó hangulatúra sikeredett, köszönhetően Jürgen nem szokványos beszólásainak. Miután engem már kiveséztek a kedvenc hiénáim, áttértek az ő vallatására. Isten látja lelkemet, én próbáltam komoly maradni, de az őrült német mellett nem lehetett. A könnyeimet törölgetve hallgattam a válaszait, amiket a riportereknek adott. 
 R.: Hogyan akarják ledolgozni a Madridban összeszedett hátrányukat?
 J. : Gyorsan kell gólt lőnünk. Legalább ötöt - simított végig a szakállán.
 R.: Erre mennyi esélyt lát?
 J. : Őszintén? Semmit. Ha nem vette volna észre a Real Madridról beszélünk, ami akárhogy is szépítjük a dolgot, a világ legjobb csapata.
 Csodálkozó tekintettel fordultam felé, de ő csak pajkosan rám kacsintott.
 R.: Maga szerint mit rontottak el az előző meccsen?
 J.: Nos, nézzük csak - tettette a gondolkodót. - Szinte minden tökéletes volt, a hangulat parádés, az idő csodálatos, a pálya szuper csak mi voltunk szarok!
Ez volt az a pont, amikor már nem csak én, de Zizu is a kezei közé rejtette az arcát, és megpróbáltunk nem túl feltűnően röhögni. 
R.: Mit szól az ellenfél védelméhez? Nem gondolja, hogy túl sokat szabálytalankodnak, vagy ahogy focis berkekben mondják, favágók?
J.: Miről beszél? - nézett a kérdezőre mint egy elmeháborodottra Jürgen. - Ha utána nézne dolgoknak, tudná, hogy Pepe például az eddig lejátszott 43 meccséből csak 30-on szabálytalankodott. Ezen az arányon is látszik, hogy a "Hentes" megszelídült - nevette el magát. 
Én pedig csak megcsóváltam a fejemet. Tudtam, hogy nem úszom meg burkolt kritika nélkül. 
A sajtótájékoztató után megtartottuk az átmozgató edzést, majd a még mindig szakadó esőben megkezdődött a játék. Az első pár perc nekünk kedvezett, mert Di Mariát felrúgták a 16-oson belül, így kaptunk egy tizenegyest. Mivel Cris nem volt pályán, így azt Angel próbálta értékesíteni, de nem járt sikerrel. Szomorúan húztuk el a szánkat. Nagyon hiányzott nekünk az a találat, főleg miután Reus egymás után kétszer is betalált. Roni folyamatosan mondta a magáét mellettünk a kispadon, úgy kellett rászólni, hogy higgadjon le, bár a feszültség minket is egyre jobban az uralma alá hajtott. Félidőben szinte meg sem tudtam szólalni a teljese felpörgött portugáltól, aki kéretlenül osztogatta a tanácsait a pályán lévőknek. 
 - Cris - fogtam meg a karját, amivel össze-vissza gesztikulált magyarázás közben. - Nyugi van. Most ők játszanak - néztem a szemébe és láttam, hogy megértette. Ő most nem tehet többet, mint hogy hagyja, hogy a csapat tegye a dolgát. Egy hatalmas sóhaj után lehajtott fejjel ült le a helyére, így teret adva nekem, hogy felvázoljam a következő félidei taktikát.
Nem mondom, hogy nem voltak forró helyzetek, de megoldottuk őket. A végén 3-2-es összesítéssel tovább jutottunk, amihez Jürgen egy hatalmas öleléssel gratulált.
 - Megcsinálod Kislány! Tiéd lesz a kupa! - súgta a fülembe. - Te vagy a legjobb - nyomott cuppanós puszit az arcomra, majd ott hagyott, hogy fel tudja rázni a magába zuhant focistáit. 
A következő napok történései összefolytak bennem. Rengeteg kérdésre kellett válaszolnom. Egyre több helyre hívtak, egyetemekre, iskolákba, hogy elmeséljem milyen érzés az embernek, ha eléri az álmait. Volt olyan, hogy az arcomra erőltetett mosolyt csak este tudtam levenni a saját házam falai közt. 
 - Nehéz napod volt? - sietett elém Sergio egy ilyen nap után miközben a cipőimet rúgtam le az előszobában.
 - Mondhatni - sóhajtottam fel, majd levetettem magam a kanapéra, hogy lehunyt szemekkel élvezzem a csöndet és a nyugalmat. 
 - Csináltam neked vacsit - hallottam meg a védő halk hangját, és ahogy kinyitottam a szemeimet, megláttam a barna íriszeket, amik együttérzőn csillogtak centikre tőlem. 
 - Imádlak - nyögtem fel, mikor a hasam már csak a gondolatra is hevesen korogni kezdett.
 - Fogadjunk alig ettél ma valamit - sötétedett el haragosan a tekintete a férfinak. 
 - Nem volt rá időm - nyögtem fel mikor megéreztem ajkait a nyakamon. Jóleső borzongás szaladt végig a gerincemen, mint mindig mikor együtt voltunk. Kezeimet a nyaka köré fontam és beletúrtam a tökéletesen beállított hajába. - Sese - leheltem elhalón.
 - Hm? - morogta ő miközben kezei a testem domborulatain jártak. 
 - Éhes vagyok - haraptam be bűnbánóan az ajkaimat és bocsánat kérőn pislogtam rá. 
 - Én is, rád. De én tudok várni - egyenesedett fel mellőlem. - Gyere - fogta meg a kezemet majd kivezetett a konyhába, ahol már terített asztal várt. 
- Úh, ezt megtudnám szokni - ültem le a helyemre és miután a védő is helyet foglalt, enni kezdtünk. - Azt hiszem megtartalak - mondtam miután lenyeltem az első falatot. - Ez nagyon finom - bólintottam elismerően. 
 - Úgy, szóval csak erre vagyok jó? - húzta fel a szemöldökét Sergio amivel jelezte, hogy vette a lapot. 
 - Erre is - vigyorogtam rá negédesen. - Ezentúl neked nem lesz más feladatod csak az, hogy ilyen finom vacsorával várjál haza. 
 - Elhitted? - röhögte el magát. - Pont én leszek az.
 - Ó, ezzel most nagyon elszomorítottál - töröltem le egy nem létező könnycseppet a szememből. Megfogtam a tányéromat és a mosogatóhoz vittem. Gyorsan ellötyköltem majd az ajtóhoz léptem és kacéran visszafordultam a focistához. - Ha még mindig "éhes" vagy, akkor a fürdőben várlak - dobtam neki egy csókot, majd nevetve magára hagytam. 
A fáradtság ami eddig a vállamat nyomta, hirtelen semmissé vált. Jó érzés volt úgy haza jönni, hogy várt itthon valaki, akivel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Sergio szinte minden estéjét velem töltötte. Talán ő lesz az akivel új életet kezdhetek - töprengtem magamban miközben megszabadultam a ruháimtól. Zuhanyozni akartam, de egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább bedugaszoltam a kádat és megengedtem a fürdővizet. Kedvenc habfürdőmből öntöttem bele majd mikor megtelt a kád, elzártam a csapot és beleültem. Azonnal elmerültem a forró, illatos habokba. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy mosolygó spanyol állt nem messze tőlem, aki gyors ütemben szabadult meg a ruháitól. Előrébb csúsztam a kádban és magam mögé engedtem őt, majd a mellkasának dőltem és így folytattuk tovább a fürdést. 
Némán, lehunyt szemekkel élveztük ahogy testünk összeért. Nem kellettek szavak, hogy felmérjük mit szeretne a másik. Kezeink ismerősként járták be a másik érzékeny pontjait. Néhány pillanat múlva már mindketten felforrósodott bőrrel és vággyal telítve öleltük egymást. Ajkaink egybeforrtak és nem kellett sokat várni arra sem, hogy a testünk szintén erre a sorsra jusson. Kezeimmel támaszkodtam a védő kemény mellizmain miközben ő a csípőmbe kapaszkodva fel-le mozgatott magán. A víz minden lökésnél kiloccsant a kádból, de minket ez kicsit sem érdekelt. Elvesztünk abban az eufórikus érzésben, amit egymásnak tudtunk nyújtani. Ajkaink egyre durvábban marták egymást, nyelvünk közelharcot vívott a másikéval. Sergio keze lejjebb csúszott a fenekemre, majd belemarkolva még vadabb ütemre sarkallt. 
 - Istenem - hallottam meg a vágy ködén keresztül a férfi rekedt hangját - annyira szeretlek - nyögte ki, majd szájával lecsapott az arca előtt ugráló melleim egyikére és erősen megszívta. Kisebb sikoly hagyta el a számat az érzésre. Nem tudtam és nem is akartam magam visszafogni, így egy hangos kiáltással megadtam magam a gyönyör hullámainak. Éreztem ahogy Sese is megrándul bennem, majd forró nedve elönti a belsőmet. Rózsaszín ködfelhőn át jutott el hozzám az erőtlen vallomása, de a zsongás ami a testemet elárasztotta, maga alá gyűrt, mielőtt felfoghattam volna a szavak jelentését.
 Ez után nem tudom, hogy kerültem ágyba, de legközelebb már csak reggel a kelő nap első sugaraira nyitottam ki a szemeimet. Percekig tartott, míg összeraktam magamban a történteket. Felsejlett bennem Sergio vallomása is, amivel még nem tudtam mit kezdeni. Óvatosan kiszabadítottam magam a védő öleléséből majd halkan kiosontam a konyhába. Az egyik tükör előtt elhaladva lopva belepillantottam és azonnal megtorpantam. A foncsorozott üveg egy kipirult arcú, csillogó szemű, a szája sarkában mosolyt rejtegető lányt vetített felém. Ezt az arcot utoljára a fuccsba ment esküvőm előtt láttam. Döbbenten néztem szembe önmagammal. Nem, az nem lehet - ráztam meg a fejemet hitetlenkedve, de a szívemben lévő nyomás csak erősített ezen az érzésen.
 - Jó reggelt Szépségem - fonódtak kezek a derekamra hirtelen, miközben a mögém lopakodó az arcát a nyakamba fúrta. 
 - Neked is - nyeltem nagyot, hogy leplezzem a zavaromat és elfordultam a számomra még mindig idegen arctól. 
 - Csak nem már megint éhes vagy? - kuncogott fel és ajkaival lágy csókokat hagyott a bőrömön.
 - Csitt, nekem az olyan ne beszéljen, aki most ébredt fel és szintén "éhes" - dörgöltem neki a fenekem a jól érezhető reggeli merevedésének. 
 - Gonosz vagy - sóhajtott nagyot amitől a nyakamon lévő pihék azonnal haptákba álltak. - Nem tehetek róla, hogy sose elég belőled - harapott egy aprót a vállamba. 
Kuncogva bújtam ki az öleléséből majd a konyhába siettem, ahol gyorsan összedobtam egy finom reggelit. 
 - Hé - nézett rám kiskutyaszemekkel a focista. - És velem mi lesz?
 - Vegyél egy hideg zuhanyt - kacsintottam rá. - Ma sietnem kell, mert... - de nem tudtam befejezni, mert Sergio elém lépett és neki szorított a pultnak. Ajka és nyelve mozgása elvette a maradék józan eszemet is. Keze szakértő módon repített olyan magasságokba, ahonnan nem nagyon akaródzott visszatérni a hétköznapokba.